Boldogságkeresés
A hazai sajtóban tallózva sok olyan írásra lelhetünk, amelyek jól kiegészítik, még teljesebbé teszik a korábban tárgyalt témákat, így érdemes feleleveníteni őket. A leszűrhető tanulságokat illetően igen érdekes vitát kezdeményezett a Nők Lapja 1994. végén, „Hová tűntek a férfiak? ” címmel. Mostanában ugyanis egyre több nő teszi fel ezt a kérdést, és nyilván nem ok nélkül. Az olvasói levelek alapján az az összkép rajzolódott ki, hogy a férfiak nem tűntek el, csak a háttérbe húzódtak, és védekeznek. Úgy látszik, hogy a bajok fő okozója az emancipáció, vagy talán ennél is bonyolultabb a helyzet? Mindenesetre az alábbi nyilatkozatokból egyértelműen kiviláglik, hogy már a nők sem rajonganak annyira az egyenjogúságért, úgy érzik, hogy a küzdelem során elvesztettek valami nagyon fontosat, és már kezdik bánni az egészet.
Az egyik megkérdezett így vélekedett erről: „Véleményem szerint akkor szúrtuk el a dolgot, amikor az öntudattól vezérelve elkezdtünk dolgozni. Ez visszafordíthatatlan változásokat eredményezett a férfi-női szerepekben.” Szociológusok és pszichológusok megállapították, hogy a XX. század második felében igényeink olyan magasságba szöktek, ahová az egykeresős családok nem érhetnek el. Ma már egy ember képtelen megvalósítani a fogyasztói társadalom által kitermelt égig érő álmokat, így a nők az 1950-es évektől egyre nagyobb számban kezdtek el dolgozni. A legtöbben kénytelen-kelletlen tették ezt, de sokan voltak, akik elérkezettnek látták az időt, hogy végre kilépjenek a 3K (Kinder–Küche–Kirche) szerepköréből, és bizonyítsanak. Hamar kiderült, hogy nem csak gyerekszülésre alkalmasak, hanem az élet szinte minden területén megállják a helyüket. Azóta töretlenül, egyfolytában bizonyítanak; annak ellenére, hogy ezernyi előítélettel kell megküzdeniük. Számukra újdonság a karrier, az anyagi függetlenség, ezért szinte rohammal vesznek be minden eddig leküzdhetetlennek tűnt akadályt. Azonkívül, hogy helytállnak a munkahelyükön, mindig ápoltak, a legtöbbjük rendszeresen sportol, vagy valamilyen kondicionáló tornára jár. Tudják, hogy nem hagyhatják el magukat, mert versenyben vannak, és még sok a behoznivalójuk.
Így látja ezt az egyik nyilatkozó: „Reggel van, ülök a villamoson. A csúcsforgalom miatt araszolnak mellettem az autók. Egy idő után felkapom a fejem, szinte minden kocsiban nő ül. Frissek, elegánsak, és már messziről szembeötlik a divatos frizura, a gondosan kozmetikázott arc. Gyapjú kosztüm, nyersselyem blúz, puha sál, természetesen mindez egymással harmonizáló, pasztellszínekben. Az ülésen számzáras diplomatatáska, a kézen drága autóskesztyű, mindenütt ízlés és biztonság. A finom női kezek határozottan nyúlnak a sebváltóhoz, és a harisnyás lábak biztosan nyomják a gázpedált. Egyedül ülnek a legújabb nyugati kocsikban, amelyek ráadásul még tiszták is. Kétségtelen, hogy végig az úton sikeres nők ülnek a volán mögött. Ahogy elnézem őket, szinte már érzem a gőzölgő kávé illatát, amit nem ők, hanem nekik főznek, amint beérnek a munkahelyükre. Ez a tartás és ambíció azonban nem csak a munkába igyekvő, hanem az áruházakban vagy a piacon bevásárló nőknél is megfigyelhető. Sokan hatalmas szatyrokat cipelnek, ennek ellenére csinosak, gondozottak, látszik, hogy nem engedik el magukat.”
Egészen más viszont a helyzet a férfifronton. Az egyik olvasót idézve: „Bármerre járok, feltűnően kevés a gondozott külsejű férfi. Eleresztett pocak, másnapos szakáll, kitérdelt nadrág, és az arcokon teljes érdektelenség. Még ha rendben van minden, akkor sem izgalmasak. Ne értsenek félre, nem Adoniszokat várok hosszú sorokban, de a csinos és ápolt nők mellett alig akad egy valamire való férfi. Eltűntek a jó kvalitású, nívós férfiak. Akik maradtak, azokkal meg nem sokra megyünk. Napjaink lovagjai kopott nadrágjukban, kopott álmaikkal néhány órás, jobb esetben egy éjszakás győzelemre vágynak csak. Hasonló állapotok uralkodnak a munkahelyeken is. A férfiak számára a munkahely magától értetődő, természetes közeg. Éppen ezért eddig nem is nagyon strapálták magukat, hiszen nem voltak rákényszerítve. Most azonban ott vannak a sarkukban az ambiciózus nők, akik már nem elégszenek meg a beosztott állásokkal, hanem egyre feljebb törnek. Ma már nem csupán a tanári, orvosi, ügyvédi pálya nőiesedik el egyre jobban, hanem a közéletből is kezd eltűnni a férfi. A legfőbb vezetők ugyan még férfiak, de a nők olyan intenzíven, dinamikusan haladnak előre, hogy az első vonalba való berobbanásuk csak idő kérdése. A patriarchális társadalomból tehát lassan haladunk a matriarchális felé.”
A jelek szerint ez nem helyi sajátosság, hanem világjelenség. Feltehetően az az oka, hogy a világ túlélésre játszik, valamilyen rejtélyes erő segítségével így próbál meg védekezni a férfimentalitás ellen. A férfiak ugyanis a durva, kegyetlen, agresszív viselkedésükkel előbb-utóbb romba döntik a világot. Ezzel szemben a hétköznapok hőseinek is tekinthető nők szelídek, kedvesek, nincs bennük előítélet, és kevésbé hajlamosak az elhamarkodott véleményalkotásra. Ezen túlmenően óriási empátiával rendelkeznek a társadalom problémái iránt és a legnehezebb élethelyzetekben is tudnak szépséget, melegséget és szeretetet árasztani magukból. Ezt a csodálatos képességüket azonban eddig csak a család fenntartása érdekében hasznosíthatták, mivel a hatalom a férfiak kezében összpontosult. Az agresszivitással párosuló hatalom viszont végzetes következményekkel járhat a világra, ezért civilizációnk megmentése érdekében szükség van a váltásra.
A hatalom sikeres átvételét elősegíti, hogy a női nemnek roppant erőtartalékai vannak. Ez arra a fejlődéstani különbségre vezethető vissza, hogy a nők nem engedik elsorvadni magukban érzelmi és ösztönvilágukat. Pszichológiai adottságaiknál fogva jobban koncentrálnak a családra, onnan merítenek energiát, így meg tudták őrizni magukban azt az ősi, biztonságot adó alapot, amelyből többek között a hihetetlen szívósságuk és türelmük ered. Ráadásul a nők az élet problémáinak a megoldásában is hajlékonyabbak, rugalmasabbak, a férfiaknál ritkábban vezérli őket rögeszme, vagy szellemi hiúság. Na persze, vannak rossz tulajdonságaik is. Sokak szerint hisztérikusak, hajlamosak az intrikára, szeretnek pletykálkodni, túlérzékenyek és nagyon hullámzó a kedélyállapotuk. Ezzel szemben jellemző rájuk az önzetlen szeretet, a gondoskodás, a megértés. Ezenkívül humánusak, és a szerelmi kapcsolatoktól eltekintve az élet minden területén jóval becsületesebbek, mint a férfiak. A változtatás szükségszerűsége egyre több emberben tudatosul, így nem lehet véletlen az egyik vitapartnernek az a megjegyzése, hogy: „Ha a család lelke a nő, akkor a világ lelke is nő kell hogy legyen.”
Visszatérve az emancipációra, a nők tömeges fellépése a munkaerőpiacon váratlan következményekkel járt. Miután megjelent az öntudatos, célratörő, menedzser típusú nő érzéki mosollyal és okosan beosztott időrenddel, átrendeződött a munkahelyi hierarchia. A tűsarkon tipegve bizonyító nők mellett sok férfi asszisztenssé vedlett. A szerepváltás azonban nem állt meg itt. A férfiaknak egy idő után kötelező volt megjelenni feleségük szülőágyánál, még akkor is, ha nem igazán akaródzott nekik. A feminista társadalom pszichikai agressziója oly hatékonnyá vált, hogy sok férfi egyenesen szégyellte, hogy nem tudja szoptatni újszülött gyermekét, ha már megszülni képtelen volt. Ezután szinte természetesnek tűnt, hogy az újsütetű apák egyre nagyobb számban bukkannak fel a játszótereken babakocsit tologatva, vagy a bevásárlóközpontokban, amint bébitápszereket, cumisüvegeket és eldobható pelenkákat vásárolnak. Sehol egy ing, zakó, nyakkendő, vékony puha garbóban babusgatják gyermekeiket, miközben feleségük játssza a kemény nő szerepét, „férfiasan” helytáll a munkahelyén. Otthon főznek, mosogatnak, takarítanak, és elfoglalt feleségüket jószerint csak reggel, fogmosás közben látják. A családi élet cédulás üzengetések formájában zajlik.
A legtöbb családban viszont ennél is rosszabb a helyzet, mert a megnövekedett igények, vagy az egy ismeretségi körbe tartozó családok közötti rivalizálás miatt úgy döntenek, hogy szükség van mindkét fél keresetére. Ilyenkor alig hogy megszületik a gyerek, bedobják a bölcsödébe. Az emancipált nő ugyanis már nem szoptat, nem főz, nem marad otthon. Rohan vissza a munkahelyére, nehogy valaki lekörözze. A gyermeknevelés mellett nem jutna elég ideje önmagára sem. Nem járhatna rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz. Nem tekereghetné végig a butikokat, hogy méregdrágán összevásárolt puccos göncökben tetszelegjen a környezetének, és a gyerekének. Egy gyermek számára azonban a női szépséget még a nyugtató szó, az óvó tekintet jelenti. Régebben a nők a megbocsátás művészei voltak. Az édesanya szavai ugyanúgy simogattak, mint a kezei. Korunk emancipálódott, csak önmagukkal törődő hölgyei mellett azonban esélye sincs arra, hogy ezeket az érzéseket átélje. Újabban már a gyermekükért felelősséget vállaló szülők sem képesek ideális nevelési körülményeket teremteni, mivel napjaink egyre nehezedő gazdasági viszonyai kikövetelik a kétkeresős családmodellt. Emiatt a gyermekneveléssel foglalkozó férjek is kénytelenek visszatérni a munkahelyükre. Ekkor a család anyagi helyzete könnyebbé válik ugyan, a férfiak tekintélye azonban ettől sem áll helyre, mert a feleségük rendszerint többet keres.
Így ír erről egy férfiolvasó: „Hogyan legyen valaki a saját szemében is igazi férfi, ha a felesége az ő keresete mellé kétszer-háromszor annyit tesz le? A családfő gyomra diónyira szorul össze, ha anyagi gondokról van szó. Sok férfi abba a tudatba megy tönkre, hogy nem tudja eltartani a családját. Akármerre nézek, a férfiak komor arccal járnak, elveszítették büszkeségüket, önbecsülésüket. Sok családban már nem a férfi az úr, és ehhez nem kell papucsférjnek lenni, hogy így legyen.” Ezt a visszás helyzetet egy 10 éves gyerek ekképpen fogalmazta meg az iskolai dolgozatában:
Az én apukám harmincöt éves.
Az én apukám jócskán kopasz és ősz.
Az én apukám nagyon szeret minket.
Az én apukám huszonnégy órás szolgálatban dolgozik.
Az én apukám keveset keres.
Az én apukám sokszor nagyon szomorú.
Pedig mi szeretjük őt.
Akkor miért ilyen szomorú?
A tehetetlenség miatt érzett szégyen és elkeseredés következtében a férfitársadalom egyre gátlásosabbá válik. A férfiak tehát nem tűntek el, csak rejtőzködnek. A sok követelőző, büszke nő mellett nem merik demonstrálni férfiasságukat. Félnek, hogy nevetségessé válnak egy esetleges megmérettetéskor. A végzetes sebet azonban nem az emancipáció ejtette a férfiakon, hanem az, hogy a nők után a társadalom is megerőszakolta őket. A világ szinte valamennyi országában olyan törvények vannak érvényben, amelyek védik, gyámolítják a „gyenge” nőt. Különösen nagy gondot fordít minden kultúrállam a család védelmére, és ebből sok visszás helyzet adódik. Mint tudjuk, ma már lassan minden második házasság válással végződik. A fenti törvények értelmében nem nehéz kitalálni, hogy ki húzza a rövidebbet.
A rendeletek automatikus alkalmazása következtében a bíróságok szinte minden esetben az anyának ítélik a közös gyermeket, más megoldás elképzelhetetlen. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi szedheti a sátorfáját, a válás kimondása egyet jelent a kisemmizésével. Szerencsésebb helyzetben vannak a gazdag családok, ahol van min osztozkodni, de sajnos a legtöbb házaspárnak ma még csak arra van lehetősége, hogy egy kis lakást szerezzen, és azt berendezze. Ezek után nincs más választás, mint hogy az egyik félnek mennie kell a közös otthonból, a családi béke megőrzése végett. A bírák azzal védekeznek, hogy ők nem nő-, hanem gyerekpártiak, de miután a gyereket minden esetben az anyának ítélik, így vele együtt megkapja mindazokat a vagyontárgyakat, amelyek a zavartalan felneveléséhez szükségesek. Lakásból azonban csak egy van, és legtöbbször az is olyan kicsi, hogy műszakilag megoszthatatlan, ezért a bíróságok tehetetlenek. A volt férj elvileg kérhetné, hogy jogos igényeit a lakásban található ingóságok egy részével elégítsék ki. Egy jóérzésű férfi azonban nem húzza ki gyermeke feje alól a párnát, de még a televíziót sem viszi el tőle. Így nem marad más, mint hogy „egy szál gatyában” távozik hazulról. Nem elég azonban, hogy elveszti teljes vagyonát, hanem a tetejébe még gyerektartást is kell fizetnie, ami két gyerek után már a nettó keresete 40%-a. Lakás híján méregdrága albérletbe kényszerül, a jövedelme maradéka pedig olyan csekély, hogy még fenntartani sem tudja magát, nemhogy új otthonról gondoskodni. Emiatt fokozatosan elindul a lejtőn lefelé, egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, és nem egy esetben a hajléktalanok nyomorúságos sorsára jut.
Eközben a volt feleség újra férjhez megy, és ezáltal a családi jövedelem minimum a duplájára növekszik. Ehhez jön még az elvált férj jövedelmének majdnem fele, gyermektartás címén, merthogy a saját gyermeke neveltetéséről mindenki köteles gondoskodni. Mindemellett ott van az albérleti díjaknál jóval alacsonyabb rezsiköltségű, kényelmesen berendezett lakás, tehát vígan éli az életét. A legtöbb nő mindezt helyénvalónak tartja, és úgy véli, hogy ez a sors büntetése a galád férjek számára, akik nem átallnak elválni hitvesüktől.
Sok esetben tetézi a férfi szenvedéseit, hogy a volt felesége elzárja előle a gyermekeit is, megtagadja a láthatást, így próbálván megbosszulni a hiúságán esett csorbát. Az sem érdekli, hogy különösen fiúgyermek esetén mekkora veszélyt rejt magában az így kialakuló helyzet, amit csak súlyosbít a legtöbb pálya elnőiesedése. Ma már a csonkacsaládokban felnövő fiúk 18 éves korukig nem látnak férfiviselkedési mintát maguk körül, mert az anyjuk egyedül nevelte őket. Az óvodában és az iskolában is nők egyengették az útjukat, így férfit csak akkor látnak szemtől-szemben, amikor besorozzák őket katonának. Azonban sokan mentesülnek ettől a „traumától”, mert a statisztikai kimutatások szerint a kényeztetés, a mozgáshiány, valamint a környezetszennyezés következtében a mai fiatalok 40%-a mind fizikailag, mind idegileg alkalmatlan a katonai szolgálatra. Most már a nagybajuszú őrmester sem nevelhet férfit a nyámnyila fiúkból, mert a magyar parlament 2006-ban eltörölte a kötelező katonai szolgálatot.
A nemek közötti harcban az utód nem cél, hanem eszköz a másik feletti hatalomért, az anyagi javakért folytatott küzdelemben. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a férfiak ódzkodnak a házasságnak még a gondolatától is, és nem akarnak potenciális áldozattá válni. Tudat alatt szinte rettegnek attól, hogy sorstársaikhoz hasonlóan róluk is „lenyúzzák a bőrt”, és tönkreteszik leendő gyermekeiket. Ezt látva még a széptevéstől is elmegy a kedvük, mert mint ahogy a közismert mondás tartja: „Minden udvarlás magában rejti a házasság veszélyét.”
Jogrendszerünk más téren is hátrányos megkülönböztetésben részesíti a férfiakat. Ez esetben nem a bírói megalkuvás hozza lehetetlen helyzetbe az erősebb nem képviselőit, hanem a részrehajlás, ami abból fakad, hogy a paragrafusok nem tartanak lépést a fejlődéssel. Ez az állapot főleg a tehetős férfiak körében szedi az áldozatait, és botrányos esetek növekvő száma láttán mind többen vélekednek úgy, hogy ma már nem a nőknek, hanem a férfiaknak kellene harcolniuk az egyenjogúságért. Egy állam jogrendszere csak akkor lehet demokratikus, ha minden polgára számára ugyanazokat a jogokat biztosítja, nemre, származásra és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Szinte nincs is olyan ország, amely ne biztosítaná a nőknek a gyermekvállaláshoz való jogot. Minden nőnek jogában áll eldönteni, hogy akar-e gyereket, vagy sem, és a társadalom igen sok lehetőséget kínál számukra, hogy elhatározásuknak érvényt szerezzenek.
Ez a jog azonban egyáltalán nem illeti meg a férfiakat. Ma a világ egyetlen államának jogrendszerében sem található olyan paragrafus, amely kimondaná, hogy egy férfinak is jogában áll eldönteni, hogy kitől akar gyermeket, és mikor. A nők már a XX. század elején elnyerték a rendelkezési jogot a saját testük felett. A férfiakat még ma sem illeti meg ez a jog. Amennyiben egy házasságon kívüli kapcsolat nem kívánt terhességgel végződik, akkor beindul az „igazságszolgáltató” gépezet, ami automatikusan a férfit marasztalja el ezért a „balesetért”, és ennek összes jogi és anyagi következményeit a nyakába zúdítja. Pedig az orvostudomány jelenlegi fejlettségi szintje mellett egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy nő teherbe essen. Még ha a másik fél nem fordít gondot a védekezésre, neki akkor is megvan erre a lehetősége. Véletlen teherbe esésre csak a tájékozatlan kamaszok hivatkozhatnak; erről azonban nem ők, hanem a felügyeletüket ellátó felnőttek tehetnek, akik elmulasztották őket felvilágosítani.
Más esetekben ma már a legtöbb házasságon kívüli teherbe esés előre kitervelt, szándékos akció következménye. Sok nő kihasználva a jogegyenlőtlenséget gazdag férfiakat szemel ki magának, és a női praktikák minden eszközét latba vetve csapdába csalja áldozatát. Azután eljátssza a megejtett nő szerepét, és a bíróság által megítélt milliós vagyont zsebre vágva vidáman éli az életét. Ha a kiszemelt balek nem elég gazdag ahhoz, hogy egyösszegű „kártérítést” fizessen, akkor élete végéig küldheti a tetemes összegről szóló csekkeket nem kívánt magzata fondorlatos anyjának. Rendszerint még ha akarná sem lehet ennél több köze a gyermekéhez. Az apa, illetve a családja csak akkor látják újra a jog által szentesített utódot, amikor a kárvallott örökösödési tárgyalása folyik. A háttérben ott áll a harcias anya, mert a törvény szerint az ő gyermeke sem alábbvaló a férfi választott családjánál, tehát az elhunyt utáni örökség neki is jár. Nem éppen szívderítő helyzetüket látva a férfiak mind gyakrabban hangoztatják: „Természet adta fölényüket kihasználva a nők lassan olyanná válnak, mint egy időzített bomba. Életveszélyes hozzájuk nyúlni.”
Ez a lassan általánossá váló vélemény, a nőktől való félelem társadalmi szinten igen káros következményekkel jár. Fokozza a nemek egymással szembeni fenntartását, gyanakvását, ami a házasságkötések, és a népszaporulat további csökkenésében nyilvánul meg. Megoldást csak a jelenlegi elfogult törvénykezési rendszer megváltoztatása hozhatna. Tudomásul kellene venni, hogy a bűnözés beférkőzött társadalmunk minden szférájába. A bűnöző hajlamú nők nem bankrablással szereznek pénzt maguknak, hanem kihasználják a jog részlehajlását. Azt a múltból eredő törvénykezési rendszert, amikor még nem volt egyenjogúság a nemek között, és ezért a nők védelemre szorultak a férfiakkal szemben.
Ma már azonban megváltozott a helyzet, de a törvények ehhez nem alkalmazkodtak. A jogalkotóknak fel kellene ismerni végre a bűnözésnek ezt a rafinált, rendkívül kifinomult eszközökkel folytatott módját. Különbséget kellene tenni a tisztességes nők, és a nőstény hiénák között. Nem csak az a bűnöző, aki a nyílt utcán rálő az áldozatára, és kirabolja. Azok is a bűn útját járják, akik kíméletlenül rávetik magukat mindenre, amiből csak hasznot lehet húzni. Gátlástalanul kihasználnak mindenkit, lelkiismeret-furdalás nélkül átgázolnak bárkin, aki az útjukba kerül. Céljaik elérése érdekében senkire, és semmire nincsenek tekintettel. Ennek magatartásnak egyik megnyilvánulási formája, hogy egyes nők testi adottságaikat kihasználva gyanútlan férfiakat csalnak tőrbe. Ez a bűnözési ág csak határozott intézkedésekkel számolható fel. Ki kell nyilvánítani, hogy a spermatolvajlás a rablásnak egy minősített esete. Előre kitervelt, alaposan megfontolt formája. Ami most bírói közreműködéssel folyik nem más, mint állami jóváhagyással, folytatólagosan elkövetett markecolás.
Mivel a jelenlegi fogamzásgátló módszerek nem százszázalékosak, néha előfordul olyan teherbe esés is, amelyet egyik fél sem kívánt. Ez a probléma viszont könnyen megoldható terhességmegszakító tablettával. Sajnos ezt a nyugati országokban elterjedten alkalmazott egyszerű és kockázatmentes módszert nem mindenütt használják. Egyes államok orvostársadalma az erkölcscsősz szerepében tetszelegve rákényszeríti a nőkre az abortuszt. Ez a ma már szükségtelen műtéti beavatkozás azonban nem csak megalázza a nőket, hanem sok esetben megfosztja őket a későbbi gyermekvállalás lehetőségétől is. Ennél is kíméletesebb eljárás a sürgősségi védekezés. A Yuzpe-módszer azon a felismerésen alapul, hogy a megtermékenyülés színhelye a petefészek, az osztódó sejt csak több napos vándorlás után ágyazódik be a méhfalba. Ha a nő az aktust követő 72 órán belül a hagyományos fogamzásgátló tablettából bevesz két szemet, majd 12 óra múlva még kettőt, a beágyazódásra alkalmas méhnyálkahártya nem alakul ki, és az embriókezdemény kiürül a méhből. Ezt az eljárást a gyógyszerallergiások is alkalmazhatják, mert nem terheli annyira a szervezetet, mint a naponkénti tablettaszedés. A Yuzpe-módszer klinikailag kimutatott hatékonysága 95%, ami nem sokkal marad el a naponkénti tablettaszedés 98%-os hatásfokától. A kórházaktól is lehet kérni speciális tablettát erre a célra. Ez 72 órán belül alkalmazva önmagában is megakadályozza a terhességet. Bővebb információ a 431 4391 telefonszámon kapható.
Érdekességként megemlíthető, hogy a földönkívüliek úgy akadályozzák meg a nem kívánt terhességet, hogy a petevezetéket két áttetsző hártyával lezárják. Ezek a membránok természetesen szövetbarát anyagból vannak, és bármikor eltávolíthatók. Így nem éri semmilyen vegyi behatás a testet, és a mechanikus védekező eszközök irritációjával sem kell számolni. Műtéti beavatkozásra sincs szükség, mint a petevezeték-elkötésnél. Ráadásul ezeknek a hártyáknak a kialakítása még a spirál felhelyezésénél is kevesebb bonyodalommal jár, ami minimalizálja a költségeket. Érthetetlen, hogy a sterilizálásnak ez a legegyszerűbb módja nekünk miért nem jutott eszünkbe, hiszen a meddő nők túlnyomó része petevezeték-elzáródásban szenved, ami semmilyen mellékhatással sem jár, azon kívül, hogy az illetőnek nem lehet gyermeke.Azért is sürgősen meg kell reformálnunk a fogamzásgátlást, mert a jelenlegi tablettás módszer környezetszennyezést okoz, ami ez esetben sajátos módon, a férfiak elnőiesedésében nyilvánul meg. Ennek szemmel látható következménye az elférfiatlanodás, a zavart ösztön- és érzelmi élet, valamint különféle társadalmi beilleszkedési problémák. Mind gyakoribb a hermafroditizmus (kétneműség). Az igazi bajok azonban a serdülőkorban kezdődnek, amikor megindul a férfivá érés. Az elnőiesedett fiúk szervezetében megjelenő férfihormon, a tesztoszteron szinte sokkolja a szervezetet, amely megpróbál védekezni a számára kellemetlen változás ellen. Ennek mind gyakoribb módja, hogy megtámadja a herét, rákot okoz benne, hogy elpusztítsa. Ezt megelőzően azonban már a magzati fejlődés szakaszában megindul a nemi szervek deformációja. Mindennek oka az ösztrogén, ami az ivóvízzel jut a férfiak szervezetébe. Hogy miként kerül a vízbe a női nemi hormon? A fogamzásgátló tablettákat szedő nők vizeletével. Sok országban még ma sem tisztítják a szennyvizet, de ahol szűrik ott is jelentős mennyiségű ösztrogén jut ki az élővizekbe, onnan pedig az ivóvízbe.
Tovább rontják a helyzetet a pszeudoösztrogének, amelyek úgy viselkednek a szervezetben, mint a valódi női hormonok. Látszólagos ösztrogéneket tartalmaz a DDT, a PCP, a peszticidek, valamint számos kőolajszármazék. Ezek a vegyi anyagok már teljesen elárasztották a folyóinkat, melynek járulékos következménye a halak kipusztulása. A vízszennyezés korábban csak megtizedelte a halállományt, a fogamzásgátló tablettákból és a különféle vegyszerekből kioldódó ösztrogén hatására azonban mind kevesebb lett a hím egyedek száma, melynek egyenes következménye a szaporodás megszűnése. Az ösztrogén hatására ez a folyamat meglehetősen sajátos módon, nemváltás útján megy végbe. Miután a halak nem csak isszák a hormondús vizet, hanem benne élnek, a hím halak női ivarszervet is növesztettek. Angliában a yorkshire-i Aire folyóban a hím populáció 100%-a mutatott elváltozást. A későbbi kutatások megállapították, hogy a gyomirtó szereken kívül a háztartási tisztítószerek is megváltoztatják a fejlődő halivadékok nemét. Ezek a szennyvízbe került vegyszerek nem az ivarmirigyekre hatnak, hanem az agyban található aromatáz enzim elválasztására hatnak. Az aromatáz a tesztoszteron hormont alakítja ösztrogénné. A vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a háztartási tisztítószerek egyik hatóanyaga, a nonilfenol 270-szeresére, míg az atrazin nevű gyomirtó szer közel 200-szorosára növeli az aromatáz mennyiségét az agyban.
Másutt azonban eddig sem jutnak el a hím egyedek, mert a folyóvizek magas méregtartalma következtében idő előtt elpusztulnak. A nyugati országokban tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a Szajnában már alig találhatók hím angolnák, azok is betegek. A német folyókban már csak elvétve vannak halak, és többnyire rákosak. A magyar halászok szerint hiába telepítenek a folyóinkba minden évben friss halállományt, a szerencsétlenek nem képesek életben maradni. Ha ez így megy tovább 3-4 év múlva a folyóinkból teljesen kipusztulnak a halak. A víztisztító berendezéseket elhagyó vízben is meghökkentő gyógyszerkoktél található: epilepsziaellenes- és szívgyógyszerek, reumaellenes szerek, vérnyomáscsökkentők, idegnyugtatók, valamint koleszterincsökkentők. Németországban már a talajban is kimutattak literenként 150 mikrogramm gyulladásgátló ibuprofen hatóanyagot. A felszíni vizekben köhögéscsillapító bromhexánt és amkroxolt találtak. Ezeket a vegyi anyagokat semmilyen szűrővel sem lehet eltávolítani a vízből. Így aki manapság csapvizet iszik, egy egész patikát önt magába. A környezetszennyezés és a klímaösszeomlás hatásairól azonban még bőven lesz szó, ezért most térjünk vissza az eredeti témára.
Az emancipáció tehát alaposan megváltozatta a férfiak és a nők egymás közötti viszonyát. Alárendeltségről már szó sincs. Ennek ellenére a hódolatról továbbra sem hajlandóak lemondani a nők, a megváltozott helyzetben is igényt tartanak a bókokra, a lovagias bánásmódra. A férfiak zöme viszont az erős akaratú, magabiztos nők szívét meg sem próbálja birtokba venni. Sőt a hosszú ideje tartó passzivitásnak az lett az eredménye, hogy a legtöbbjük ellustult, már nem nyitják ki az ajtót a gyengébb nem képviselői előtt, nem segítik fel a kabátjukat, és nem ostromolják őket rózsacsokrokkal, költői bókokkal. Ha egy konzervatív beállítottságú nő szóvá teszi ezt a viselkedésváltozást, hamar megkaphatja az udvariatlanság elkövetőjétől, hogy: „Amikor a nők eredeti státuszukat visszautasítva emancipálódtak, lemondtak a nemüknek addig járó tiszteletről is.” A közvélemény-kutatások is azt bizonyítják, hogy a férfiak belefáradtak az udvarlásba. Egy szexológus nemrég körkérdést tett fel a pácienseinek: – Mit tenne, ha Csipkerózsika önre várna az erdőben? – Továbblovagolnék. – Miért? – Túl bonyolult, macerás ismerkedés.
Egy önkritikus nő leveléből idézett részlet szerint: „A férfiak többsége belefáradt a XX. század velük szemben támasztott követeléseibe, és feladták a harcot. A nők helyzete viszont egyre könnyebb. Az ő életüket segíti a technika, őket védi a törvény, nekik hízelegnek a reklámok. A fiatal lányok karriert, pénzt, diplomát és jóvágású, gáláns udvarlókat akarnak, sőt követelnek az élettől. Ha nem kapják meg mindezt egyszerre, kiborulnak, hisztériásak, csalódottak lesznek. Azután csodálkoznak, hogy menekülnek előlük a férfiak. El kellene végre döntenünk, hogy mit várunk a férfiaktól, kézcsókot, vagy karrierünk méltánylását; mi a fontosabb nekünk, a gyengédség, vagy az elismerés?”
Egy másik önkritikus vélemény szerint: „A férfiakat meglehetősen idegesíti, hogy nem tudják hová tenni a megváltozott nőt. A megszerzett tudással együtt elvesztettük a hamvasságunkat. Túl kemények, túl öntudatosak lettünk. Nem nőként viselkedünk, de elvárjuk, hogy nagyon is nőként kezeljenek bennünket.” Ezt a visszás helyzetet így fogalmazta meg a harmadik nyilatkozó: „Képtelenség, hogy egyszer férfi legyek, másszor meg nő. Öles betűkkel hirdetem, hogy én vagyok a kemény, kitartó harcos, aki mindenütt megállja a helyét. Közben meg otthon elvárom, hogy úgy kezeljenek, mint egy gyenge virágszálat, akit a széltől is óvni kell. Miért bánnának velem másként, ha a hímoroszlán szerepét játszom? Mitől tekintene a férfi egy fenevadat védelmezésre szoruló kiscicájának?”
A jelenlegi állapot a férfiakon kívül már sok nőben is visszatetszést kelt. Nem egy közülük a férfi-nő szerepkör visszaállítását sürgeti. Véleményük nagyfokú realitásérzékről tanúskodik: „A nők túlságosan dominálnak, az élet minden területén átveszik a kezdeményezést. A férfiakkal egyenlő jogokat követelnek maguknak, de nem vállalják az ezzel járó terheket. Amikor felmerülnek a férfi szerepkörrel együtt járó megpróbáltatások, mindjárt eszükbe jut, hogy nőnek születtek, és erre hivatkozva lazán letúrják magukról a kényelmetlenségeket.” A sajátosan értelmezett emancipáció fonáksága családon belül is sokszor megmutatkozik. Ha igazán nagy baj van, akkor a legharciasabb szüfrazsettek is hajlamosak elfeledkezni az egyenjogúságról, és buzgón mutogatnak tekintélyükben megfosztott párjukra: „Te vagy a férfi, csinálj valamit!” Anyagi problémák esetén szintén „kibújik a szeg a zsákból”. Az ebből fakadó veszekedések során az emancipált hölgyek is előveszik végső érvként: „A férfi kötelessége, hogy eltartsa a családját!”
Persze olyanok is akadnak, akik komolyan veszik az emancipációt, és vállalják a vele járó terheket. Ez azonban idővel a női mivoltuk feladásával jár. Megfosztja őket a természetben betöltött szerepüktől, az ebből fakadó méltóságuktól. A legtöbbjük idővel szoknyába bújtatott férfivá válik, és a nőiességnek már a nyoma sem található meg bennük. A jelenlegi állapotot szemlélve, mind többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy ez a mozgalom vagy komolytalan, vagy életképtelen. Lelke mélyén ezt sok nő is érzi, nem véletlenül panaszkodnak így: „A függőségnél már csak a függetlenség rosszabb.” Minden bizonnyal ennek a visszás helyzetnek tudható be az a tárgyilagos vélemény is, amely szintén a gyengébb nem egy képviselőjétől származik: „A nők feladták kiszolgáló szerepüket, már nem hajlandóak tűrni, nem lehet rájuk támaszkodni. A férfiak borzasztó terhet cipelnek. Egyre több bajuk van az életben, ráadásul a nők folyamatos megfelelési kényszernek teszik ki őket.”
A megbánás jele érződik ki az alábbi levélből is: „Emancipációs túlkapásaink következtében a férfiak meg vannak zavarodva. Nem tudják, hogy egyáltalán kellenek-e még nekünk. Nem értik, hogy mi a szerepük a mi új világunkban. Mi már nem megyünk férjhez az érettségi után, és nem leszünk többgyerekes családanyák huszonöt éves korunkra. Tanulunk, karriert építünk, és megvalósítjuk önmagunkat. Majd esetleg utána jöhet az anyaság, de az is többnyire férj nélkül. Korunk lányai nem a hozomány- hanem a fejvadászok céltábláivá váltak, és ezt egyáltalán nem bánják. Már a reklámok is a sikeres, egyedülálló nőhöz szólnak. A független nőhöz, aki reggel fürgén kipattan az ágyból, tornázik egy órácskát, majd bedob egy koffeinmentes kávét, és bevágódik a méregdrága kocsijába. Utána magabiztos fellépéssel, fáradhatatlanul tárgyal fajsúlyos ügyfelekkel, minden megbízást megszerez, és este randizik egy kicsit a barátjával. Egy elegáns szórakozóhelyen kedvére kitáncolja magát, majd hazamegy, és konzervdobozból enni ad az odaadóan doromboló macskájának. Végül kilép a tűsarkú cipőjéből, leveti magáról a dögös szerkóját, lemossa a sminkjét, és nagyon egyedül van. Hiába a diploma, a nyelvvizsga, az anyagi függetlenség, hiányzik neki a legyőzött férfi.”
Ennél is nyugtalanabb életmódot folytatnak a vezető beosztású nők. Egyikőjüket így jellemzi egy kívülálló: „Megvan mindene, de nincs ideje semmire. Olyan feszült, hogy idegrángást kap tőle, aki csak ránéz. Félti az állását, reszket hogy félresöprik az utána jövők, akik még mohóbban, még agresszívabban nyomulnak előre. Legszebb évei azzal telnek, hogy kapkodja az idegnyugtatókat, a vitamindrazsékat, és megállás nélkül bizonyít. Közben elmegy mellette az élet. Kimaradnak belőle a jó könyvek, a kellemes séták, a nyugodt alvások, az ébredés utáni merengések, a meghitt barátságok, és a gyönyörű szerelmek. A lelke mélyén bánja már az egészet, de nem tud kiszállni a »mókuskerékből«. Ráadásul meg kell felelnie korunk legszigorúbb követelményének, azaz meg kell őriznie a fiatalságát.”
Egy tekintélyes cég dekoratív megjelenésű sajtófőnökét idézve: „Ha csak egy pillanatra is elhagyod magad, véged. A kapu előtt ott sorakoznak ugrásra készen a feszes bőrűek, a nádszálkarcsúak. Legtöbbjük boldogan beérné az én fizetésem negyedével is, mert azt hiszi, hogy ha már házon belül van, el fogja érni a célját az idős férfi főnököknél. Ennélfogva mindent el kell követnem, hogy ne látszanak meg rajtam a korosodás nyomai. Ha belepusztulok sem öregedhetek meg. Pedig nem bánnám. Nagyon jó érzés lenne egy sikerekben gazdag pálya végén szépen megöregedni. Most azonban csak arra van esélyem, hogy karrierem csúcspontján túljutva az utcára kerülök, a fiatalságommal együtt elveszítem az állásomat is.” Egy karrierépítésbe belefáradt sorstársa így fogalmazta meg ezt a vágyat: „Ebben a nemi szerepeket összezavaró világban nem lehetünk igazán nők. Pedig de szép is lenne, ha nem többfelé szaggatva és férfiakkal versengve, hanem nőkhöz méltóan, sugárzóan, melegséget nyújtva létezhetnénk. Ezt várják tőlünk a férfiak is.”
Az emancipált nők egy részére azonban egyáltalán nem jellemző a megbánás. Főleg a fiatalabb korosztály tovább dacol a férfiakkal, sőt most már szexuális téren is háborút indítottak ellenük. A Nők Lapjában így nyilatkozott erről egy magas, karcsú, feltűnően szép lány: „Bárhová megyek, ragadnak rám a férfiak, és roppant élvezem a hódítást. Vadászom és válogatok; akit megunok, azt úgy hajítom el, mint a férfiak szokták a nőket. Eszem ágában sincs férjhez menni, nem akarok lekozmálni egyetlen férfi mellett. Semmi kedvem század eleji konyhatündért játszani, és otthon csicseregni. Arra sincs szükségem, hogy felsegítsék a kabátomat, mert egyedül is fel tudom venni. Nem kell, hogy a fiú megküzdjön értem, hisz nem vagyok én trófea.”
Anyagias világunk a nőket is megrontotta. Keménnyé, számítóvá váltak, akik tisztában vannak azzal, hogyan kell önmagukat megcsinálni. Gyorsabban alkalmazkodnak a megváltozott világhoz, hamarabb felismerik a lehetőségeket, mint a férfiak. Szépségükkel már nem csak élnek, hanem visszaélnek. Erre szükségük is van, mivel minden téren nagyon igényessé váltak. Korunk lányai már nem játszanak Júliát, mert az érzelmek helyett jobban érdekli őket, hogy milyen vastag a Rómeójuk pénztárcája. Így kesereg erről egy nősülni vágyó diplomás férfi: „Képtelen vagyok megbízható társat találni, mivel a mai lányok csak a pénzre hajtanak. Csillogni, költeni, táncolni, flancolni akarnak. Nekik olyan férfi kell, aki jóképű, mint a filmsztárok, és megkíméli őket a fészekrakás küszködéseitől. Bele akarnak ülni a készbe, és ez a legtöbbjüknek sikerül is.”A keresésbe belefáradt férfiak egyike erre a szélsőséges véleményre ragadtatta magát: „Ezek nem, nők, hanem élveteg szukák. Az igazi nők nem így viselkednek.” A műveltebbje mindjárt példát is fel tud hozni, hogy a tökéletes nők milyen erényekben bővelkedtek. A példakép Zrínyi Ilona, Munkács várának hős védője. A 300 évvel ezelőtt íródott krónika szerint: „Nem csak bátor és szép, hanem okos asszony is volt. Férfias erényeit azonban csak akkor csillogtatta, ha férje távolléte ezt megkívánta. Ha ura otthon volt, illedelmesen visszavonult, és férjével szemben oly szolgai engedelmességet tanúsított, hogy jogosan tarthatna igényt arra, hogy a házassági erények megtestesítőjének példaképe legyen.” Nála a házasság szentség volt. Gazdag és előkelő férjében nem a kimeríthetetlen pénzforrást, és az oldalán való páváskodás lehetőségét látta. Ő férjének nem kihasználója, hanem a támogatója kívánt lenni. Azért lépett vele frigyre, hogy segítse őt az ország megmentésért folytatott küzdelemben. Eközben a lemondásoktól, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől sem riadt vissza. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartott mellette. Fiát, II. Rákóczi Ferencet, a későbbi fejedelmet özvegyen is példamutatóan nevelte. Tisztességét, állhatatosságát, a családjával és a hazájával szembeni elkötelezettségét sem a börtönévek, sem az emigráció nem tudta megtörni. Na de hol vannak ma már a várúrnők, és a nagyasszonyok.
A legreménytelenebb helyzetben a fiatal, egzisztencia nélküli fiúk vannak. Keserves tapasztalataikat jól jellemzi egyikük panasza: „Egy csóró srácot, akinek kocsija sincs, észre sem vesznek. A diszkóban unottan válogatnak a körülöttük lihegő fiúhadból. Ha táncra kérek egy lányt, a válasz mindig egy flegma NEM. Az utcán rohanó lányok fölényes, zárkózott tekintete is azt sugallja, meg ne próbálj közeledni hozzám!” Nehogy azt higgyük, hogy ezt a viselkedést az erkölcs szigorodása motiválja. A jelenlegi állapot éppen ellenkező tendenciára vall. Ha a lány a fiú anyagi státusát kielégítőnek találja, akkor arra sincs szükség, hogy legalább a látszat kedvéért néhány napig udvaroljon neki. A helyzet kezd hasonlítani a viccbeli esethez, amikor a fiú megkérdezi: hazakísérhetlek? Erre a lány: meg, igen.
A sikeres nők a házasságban sem képesek megalkuvásra. Legyenek bármenynyire emancipáltak, nem akarnak „lefele házasodni”. Egy férfinek eszébe sem jut, hogy lenézze feleségét azért, mert az kevesebbet keres, vagy alacsonyabb az iskolai végzettsége. A nők többsége azonban így vélekedik erről: „Nem vagyok hajlandó beérni olyan férfival, aki nem ért el legalább annyit az életben, mint én”. Ennek a következetlen viselkedésnek feltehetően az az oka, hogy a nők tudat alatt még mindig védettségre vágynak, támaszt, és nem társat keresnek a másikban. Összekuszálódott értékrendű világunkban nem csak a férfi-női szerepek, hanem a velük kapcsolatos elvárások is felcserélődtek. Magasra ívelt karrierjük és stabil egzisztenciájuk ellenére a nők továbbra is „biztosra akarnak menni”. Ezért aztán a párkapcsolatok manapság hihetetlen próbatételeknek vannak kitéve. Az egyre sikeresebb és önállóbb hölgyek szigorú szűrőjén csak nagyon kevés férfinak sikerül átpréselnie magát.
Ez a helyzet azonban egy cseppet sem zavarja a nőket. Egyikőjük ezekkel a szavakkal adott nyomatékot szilárd álláspontjának: „Ha nem találok olyan férfit, aki mellett valóban teljesebbé válik az életem, akkor inkább nem megyek férjhez. Így is remekül érzem magam a bőrömben.” Régen, ha egy nő vonzódott egy férfihoz, azzal elnézőbb volt; hitt benne, hogy az évek során átformálhatja. A mai maximalista nők azonban a környezetüktől csúcsteljesítményt várnak. Amennyiben egy férfit „kishibásnak” tartanak, azonnal lemondanak róla. A független, modern nőknek James Bond -ok kellenek. Már a szerelem is csak a múlt emléke. Ha manapság feltűnik egy férfi az emancipált nő életében, azonnal elkezd mérlegelni: „Mit akar ez valójában tőlem? Jó ez nekem? Én aztán nem fogok csalódni! Engem nem fognak becsapni!” Nem vállal semmilyen érzelmi kockázatot, képtelen lebontani a maga köré emelt falakat. Különösen riasztóan hatnak a férfiakra az értelmiségi nők. Fellengzős magatartásuk, öntelt viselkedésük már a bemutatkozásnál megnyilvánul. Egy vicc is született erről a „kivagyi” magatartásról. Két fiatal bemutatkozik egymásnak:Fiú: – Hol dolgozol?
Lány: – Az EDS Hungary EMEA North-Central HUB Központjában dolgozom. Az ABM AMRO Teamhez tartozó Workplace Services Service Desk-jén vagyok Chat Support Agent. És neked mi a foglalkozásod?
Fiú: – Ács.
Miután a nők azt bizonygatták, hogy jól megállják a helyüket férfiak nélkül is, a teremtés levitézlett koronái ezt komolyan vették, és visszavonultak. Belefáradtak a nemek közötti harcba, egyre többen választják a magányos, agglegény életmódot. Jól érzékelhető ez a helyzet az általuk írt panaszlevelek végkicsengéséből is: Romokban hever a férfiak önérzete. Vagy: A nemek között háború van, dicstelen és szomorú. Ebben a helyzetben a nő elveszti varázsát, természetességét, tudatosan tagadva eredetét, feladatát, hovatartozását. Hasonló lényeglátásról tesz tanúbizonyságot ez a vélemény is: „Az otthonhoz való kötöttségük következtében a nőkben tiszteletet parancsoló mértékben alakult ki a szeretetadás, a gondoskodás, a türelem és az önfeláldozás képessége. Az emancipáció folytán azonban fokozatosan elveszítik mindazon képességeiket, melyekben magasan a férfiak fölé emelkedtek. A nőmozgalmak elvették tőlük a női identitásukat. A XX. század végére a nők szeméből eltűnt az igéző fény, csak okoskodó és gondterhelt tekintetek merednek ránk.”
Egy elkeseredett férfi az alábbi mondattal zárta levelét: „A lovagkornak vége, nincs már ránk szükség. A nőket már nem védelmezni kell, hanem védekezni ellenük.” Nem sok optimizmus sugárzik ebből a levélből sem: „Be vagyunk zárva gátlásaink, csalódásaink, fásultságunk, a létfenntartáshoz szükséges napi robotunk, halálra ítélt hiú terveink és ábrándjaink, valamint az élet realitásainak sziklából épült falai közé.” Néhányan a gőzfürdőben találtak menedéket, és ott darvadozva merengenek a sorsukon: „Meg vagyunk félemlítve, ki vagyunk használva, mindenütt garantált a lépéshátrányunk. Itt gubbasztunk a gőzben, és nem merünk előjönni.”
Mindezek tetejébe a férfiaknak meg kell küzdeniük azokkal az álombeli lovagokkal is, akik a romantikus filmekben, és a jelenleg oly divatos folytatásos „szappanoperákban” szédítik a nőket. A filmvásznak férfihősei kivétel nélkül mind tökéletesek, vagy ha nem, akkor hibáikat, esendő voltukat oly bájos igyekezettel tudják kendőzni, hogy nincs az a nő, aki meg ne bocsátana nekik. Az álomlovag papírzacskókkal ügyetlenül egyensúlyozva bevásárol, majd szíve hölgyének meglepetést készít a konyhában. Ha nem sikerül, az sem baj, mert ott van mellette a szál virág, a sejtelmes fényt árasztó gyertyaszál, és a csillogó pezsgőspohár. Melyik nő ne nézné el ilyenkor az ehetetlen vacsorát, főleg, ha a főhős kisfiús, bűnbánó mosollyal hátratolja a székét, majd taxit hív, és elviszi vendégét egy elegáns étterembe. (A filmekben a taxi természetesen mindig abban az időpontban, és ott bukkan fel, ahol éppen kell, és a megfelelő helyen mindig talál parkolóhelyet.) Ekkor a férfi lezser mozdulattal kisegíti partnernőjét a kocsiból, finoman lehámozza róla a kabátot, és egy világfi gyakorlottságával (a mindig szabad) asztalhoz vezeti. Istenien rendel, és egész este sziporkázóan szórakoztató.
Hazafelé menet a kocsiban igézően a nő szemébe néz, és kezét finoman a combjára helyezi. Otthon gyengéden átöleli, majd néhány ügyes mozdulattal az ágy felé kormányozza a már teljesen alélt szíve hölgyét, és jöjjön, aminek ilyenkor jönnie kell. A vetkőzést is kedves humor, és néhány intim mozdulat kíséri, hogy ha a gyengébb nemhez tartozó nézők valamelyike még nem zárta volna a szívébe a főhőst, akkor végre megtegye. Az álomlovag utána soha nem alszik (még kevésbé horkol), hanem szótlanul nézi kedvesét, és ezt oly kifejezően teszi, hogy ilyenkor már a legérzéketlenebb amazonok is olvadozni kezdenek. A zárókép során meghitten beszélgetnek. Teljesen mindegy, hogy miről, a lényeg maga a bensőséges kapcsolat. A filmbeli férfi legalább ennyire nagyszerűen viselkedik a gyerekekkel, és mindenkivel, aki csak az útjába kerül. Humora és mindenre kiterjedő figyelme van, így nem csoda, hogy megszeretik. Ezután a néző szerepére kárhoztatott átlagnő az „álomgyárakban” gondosan kimunkált romantikus filmek igazságában bízva elkezdi keresni a sármos mosolyú, mindig tettre kész álomlovagját, és sehol sem találja. Hasonlít, párhuzamot von, és lesújtó eredményre jut. A hétköznapi életben csak földönjáró, valóságos férfiak vannak, tele hibákkal. Mi ez, ha nem átverés?
Nem nagy számban, de akadnak olyan férfiak is, akik nem adják fel a harcot. Hihetetlen sok munkával, hiúsággal és ambícióval versenyeznek a nőkkel. Ők korunk menedzser típusú férfiai. Bal csuklójukon mobiltelefont lóbálnak, a jobb kezükben pedig a golfütőt tartják. Rendszeresen hordják szervizre a Mercédeszüket, és a szabadságukat a Kanári-szigeteken töltik. Eközben roppant bizonytalannak ítélik az egzisztenciájukat, állandóan attól rettegnek, hogy a nagy összegű hitelre épített vállalkozásuk csődbe jut. Félnek a jövőtől, a lecsúszástól, ezért nem tudják rászánni magukat a családalapításra sem. Társtalanságukat biliárdszalonokban, kártyaklubokban, vitorlázó egyesületekben, illetve a golf- vagy teniszpályán oldják fel, de jobbára csak magányosan támasztják a bárpultot. Közben más feleségével kezdenek ki (mert így kisebb a kockázat), vagy vágyaik kielégítésére felkeresik a legközelebbi masszázsszalont. Kilátásaikat illetően nem túl optimisták, ezért amíg a felszabadult nők hosszabb távra tervezik az életüket, addig az idegességtől és sok munkától agyonhajszolt férfikollégáik a statisztikai kimutatásokat böngészik. Mind ijedtebben veszik tudomásul, hogy a szívinfarktusban elhaltak átlag élettartama rohamosan csökken, és egyre jobban megközelíti az ő életkorukat. Ezek után csoda-e, hogy már nekik sincs ihletük a szerelemre?
Kis számban ugyan, de léteznek igazán értékes férfiak is. Őket azonban annyira lefoglalja a munkájuk, alkotó tevékenységük, hogy elfogadják a társtalanságot, beletörődnek a magányba. Miután a nőkkel ellentétben a férfiak számára nem lételem a család, a gyerek, ezért életfilozófiájukat leginkább az a Kiplingtől származó aforizma fejezi ki, mely szerint: „A házasság gátolja a férfit a munkájában, megköti a kezét, és szétszórja a gondolatait.” A kapcsolatteremtés szándéka tehát egyre jobban beszűkül, a kultúrája fokozatosan elsorvad. Legnagyobb mértékben a nők szenvedik meg ezt a helyzetet, mert a bennük működő ösztönök elemi erővel kényszerítik ki belőlük a párválasztást, az utódok létrehozását szolgáló „fészekrakást”.
A hozzászólók egyike ekképpen vélekedik erről: „A nők lelkiznek, hogy nem szeretik őket eléggé, közben eszükbe sem jut, hogy ők rúgták fel a játékszabályokat, és hagyták el a családi fészket. Többé nem akarják a simulékony, doromboló kiscica szerepét játszani, és a férfiaknak sincs már kedvük a napi munka, valamint a másodállásból eredő túlórák után a romantikus esti sétákhoz, a holdfényes éjszakában folytatott enyelgésekhez. Az élet másfajta magatartást kényszerített ránk, ezért a XX. század vége felé már egyszerűen nincs energiánk egymásra.” Ennek egyik következménye a jelenlegi magánydömping, az egyedüllét. Az ember azonban társas lény, így nagyon sokan pánikba esnek a magánytól. Egy bizonyos kor után az egyedülléttől való félelmükben belemennek bizonytalan kapcsolatokba, melyekből csak maradandó lelki sérülések, és nemegyszer komoly anyagi veszteségek árán kerülnek ki.
Az egyedül maradás másik oka a túlzott elvárás. Korunk lányai olyan magasra helyezték a „lécet”, amelyet egy férfi sem tud átugrani. Igényeik a csillagokat ostromolják, amit képtelenség teljesíteni. Arra sem hajlandóak, hogy magukhoz emeljenek valakit. Így ír erről egy önkritikus nő: A legnemesebb női tulajdonságok közé tartozik a megértés, elfogadás, odaadás, aminek a fényétől, melegétől elindul a másikban a változás. Rengeteg nő panaszolja, hogy „nincsenek férfiak”. Én pedig azt látom, hogy éppígy „nincsenek nők” sem, akik a nőiségük megélésével tudnának férfit teremteni maguknak. Ugyanis az, hogy egy „férfilehetőségből” férfi lesz-e, rajtunk is múlik. Állandó elvárásokkal és elégedetlenséggel senkit nem lehet felemelni...
Nem kis gondot okoz a biológiai óra, amely a harmadik „X” elérésekor minden nőben elkezd ketyegni. Az anyaság vágyától hajtva ilyenkor attól sem riadnak vissza, hogy maguk tegyék meg az első lépést. Az egyenjogúság elvileg lehetőséget ad a nők kezdeményezésére; a baj csak az, hogy az öröklött szerepminták lassabban változnak a gondolkodásmódunknál. A szerepcsere a legtöbb férfit zavarba hozza, amiből igen kínos jelenetek adódhatnak. Mivel az élet minden területére kihat, hogy milyen a magánéletünk, ez a helyzet már népgazdasági szinten is komoly károkat okoz. Sokak szerint vissza kellene állítani az eredeti családmodellt, a hagyományos értékrendet, ettől talán rendbe jönnének a dolgok, és előkerülnének a férfiak. A baj csak az, hogy a társadalom jelenleg nem tudja elviselni azt a terhet, amit az egykeresős családmodellel járó jövedelemnövelés, és a jelentős munkaerő-kiesés okozna.
A régi helyzet visszaállítása egyébként is lehetetlen. Ha egy mesebeli tündér duplájára növelné az egyes országok nemzeti jövedelmét, a nőket már akkor sem lehetne visszakényszeríteni a „fakanál” mellé. Az önmegvalósítás joga ugyanis nemektől függetlenül minden embert megillet, emiatt a nőknek csak egy része térne vissza a családi védőernyő alá. Mellesleg magánjellegű próbálkozások már folynak ezen a téren. Azok a nyugat-európai férfiak, akiknek elegük lett az önmegvalósító nőkből, évek óta előszeretettel utaznak a Távol-Keletre, házias feleséget szerezni. Azonban nem mennek velük sokra, mert az új környezetben az ázsiai feleség is hamarosan elkezd emancipálódni, látván, hogy erre mód van.
